Karácsonyra

Ismét eltelt egy év, s újra a régmúlt emlékfoszlányaiból táplálkozunk. Karácsony van, a szeretet ünnepe. Összegyűlik a népes család, és melegség járja át az otthon minden apró-cseprő helyiségét… No nem a fűtött kandallótól és nem is a forró radiátortól, csupán a szeretet szele járja át a lakás zegzugát. Mindenütt boldog arcok, sugárzó tekintetek. Csodálatos pillanatok, együtt énekel apraja nagyja. Terülj terülj asztalkám, sütemények sorakoznak egymás mögött libasorba, fahéj illat és csengőszó. Ez az én családomban sincs másképp.

Minden év december 24. napján összegyűlünk Nálunk, és úgy gondoltam, nehéz évet, hónapokat hagytunk magunk mögött idén, és az én ajándékomat most szavakba csomagolom… Jó szoros masnit kötök rá, hogy az évek elteltével se kopjon meg szépségük és tisztaságuk. Minden parányi, kósza gondolat a szívemből jött és szeretném, ha szívekig is hatolna.

Kedves, drága L. Papa. Tudom jól, mennyire nehéz most Neked, és pont ezért becsülöm benned, hogy ennyi erőt merítesz, isten tudja ugyan miből, de Te minden év karácsonyán megteszed értem, értünk, hogy boldognak láthass minket és minden fájdalom ellenére eljössz, hogy velünk ünnepelhesd a karácsonyt. A következő év is nehéz lesz, de ne feledd, te ezzel is megbirkózol majd, én tudom, mert megígérted Nekem, hogy táncolsz velem az esküvőmön és tudom, hogy minden ígéretet betartasz, legyen szó bármiről! Köszönöm, hogy ilyen jó nagyapa vagy.

Kedves, drága A. mama! Mi mindig megértjük egymást. Ha mérges vagyok, Te vagy az, aki megnyugtat, felhívsz naponta hatszor telefonon, csak hogy hallhasd a hangomat. Eleinte mérgelődök, de aztán rájövök, milyen jó is az, ha a nagymamád így imád. Köszönöm, hogy vagy Nekem és hívj ha kell napi nyolcszor is. Hívj akkor is, ha csak azt szeretnéd tudni, jól vagyok e, vagy ha épp beszélgetni támad kedved, ígérem nem leszek érte dühös! Jah, és az ajándékok láttán, idén se maradjon el az „Atyaúristen” és „Jézusmária”. J Különleges vagy, igazi szeretni-és becsülnivaló nagymama!

Kedves, drága J. papa! Te nehéz eset vagy, hangulatember, de ugyanakkor a nagyapám és minden nehézség ellenére nagyon szeretlek. Te is rettentő hónapokat tudsz magad mögött, és becsüllek és tisztellek azért, amiért szinte sohasem panaszkodtál!  Minden morcos tulajdonságod ellenére köszönöm Neked, hogy az első és legidősebb unokád lehetek, hogy mindig büszkén mesélsz nekem a gyermekkoromról, de ami a legfontosabb, hogy ezen a csodás napon történjék bármi, mosolyogva érkezel és mosolyogva távozol!

Kedves, drága P. mama! Csodálatos nagymama vagy, remélem tisztában vagy vele! Sokszor hoztunk ki a sodrodból, de Te soha sem emelted fel a hangodat. Ahogy az élethez, emberekhez állsz hozzá, az elképesztő. Képes lennél a világ összes rossz emberének megbocsátani, de ne tedd. Törődj azokkal, akik szeretnek téged, mi azok közé tartozunk. Tisztellek és csodállak mindenért, amit értünk és a családodért teszel és tenni fogsz még! A legkreatívabb és legbecsületesebb nagymama címet már is elnyerted Tőlem.

Kedves Anya és Apa! Annyi mindent köszönhetnék Nektek, fel sem tudom sorolni… Köszönöm, hogy ennyire szerettek és viselitek a gondomat 21 éves létemre is. Eltartotok és támogattok mindenben. Köszönöm a sok csodás ajándékot, meglepetést, szeretetet, törődést. Idén is sok gyönyörű helyre jutottunk el együtt és túl vagyunk sok jó és sajnos rossz dolgon is, de mi akkor is összetartottunk. Köszönöm, hogy mellettem álltatok, mikor a szerelem elhagyott és akkor is, amikor visszatért. Remélem, mindig büszkék lesztek rám és soha sem fogok csalódást okozni. Bocsánatot kérek mindenért, amivel idén bántottalak titeket… szavakkal és tettekkel egyaránt, most már bánom. Nagyon Szeretlek, mindkettőtöket és büszke vagyok arra, hogy ilyen szüleim vannak!

Drága Zsofe! Nem is tudod, hogy vártam az érkezésedet! Olyan voltál és vagy még most is, mint egy kisangyal, aki földre szállt közénk. Soha sem fogom elfelejteni az első karácsonyt, mikor még a kezeimből csodálkoztál a sok színes égősorra és a körülötted lévő csodákra. Habár, már tudod mi a turpisság a karácsonyban, ígérd meg nekem, hogy minden évben ugyanúgy fogod várni a csengőszót és a Jézuskát, még ha tudod is, hogy mi szerezzük be az ajándékokat. Tudod, gyereknek lenni jó, és ha kívánhatnék, én is az lennék örökre. Sajnálom, hogy kevés időt töltök veled, hogy nem játszunk annyit együtt, amennyit szeretnél, ígérem ezen változtatok, mert nagyon nagyon nagyon szeretlek és a legdrágább tesó vagy a földön! Imádom ahogy nevetsz, ahogy nézel, de amikor sírsz megszakad a szívem. Rám mindig mindenben számíthatsz majd, igyekszem a világ legjobb tesója lenni!

Drága családom! Ráébredtem arra, hogy nagyon kevés alkalom adatik meg, hogy elmondhassam, mennyire szeretlek titeket. Mindennap kellene rá időt szakítanom. Itt érzem magam jól, biztonságban, ha Veletek lehetek. Hozzátok menekülök, ha fáj valami, ha boldog vagyok, veletek osztom meg. Az évem legszebb napja, mikor nyolcan körbe üljük az asztalt, és bárcsak örökre így lehetne. .. Remélem és bízom benne még nagyon sok ilyen napot tudunk együtt eltölteni, szeretetben, békességben, jókedvűen, mert Nekem csak Ti számítotok! Ez a nap, legyen mindegyikőnk legszebb és legértékesebb napja, mert én csak veletek érzem magam igazán boldognak… és ez a legszebb a karácsonyban!

Békés, boldog karácsonyt mindenkinek!

Unokátok, gyermeketek: Adróó J

'csináld most már ugyanígy. vagy sehogyan.'

Szerelem, szerelem, hová hoztál?
Szerelem, szerelem, megátkoztál
tudom én. És szeretem.
Különös szavakat tanítottál.
Különös az is, hogy a világom már
nem olyan, mint amilyen.
De érdekelne már, hogy mire jó ez az egész.
Mi a bánattól olyan jó az összes tévedés?

Most nyugalom van. Kevés lázadás,
csak mutatóban, hogy azért lássa más.
Én csak belehalok, ha már itt vagyok.
Nagyon, mert kicsit én semmit nem tudok.

nézz a tükörbe és lásd

A hazugságból szőtt világ olyan, mintha kóborolnál a rengetegbe. Egy sötét erdőben, ahol néha beszűrődik a fény, és megvilágítja az utat előtted. Kapaszkodókat keresel az ágakban, elhiszed amit el kell, de aztán orra buksz a kiálló gyökerekben. Hát igen, felállni és tovább menni az úton az nehéz dolog, de nem lehetetlen, főleg ha valami új vár a végén, egy sokkal jobb. Utálatos dolog olyan helyen élni, ahol a hazugság lebeg a fejed fölött és behálóz. A szavak jelentéktelen kis semmik, az érzéseid pedig játékszerek csupán. Nincs annál rosszabb, mikor valaki ebből építkezik és a másik naivitását kihasználja... mindig, újra és újra, ahogy csak lehet. Persze hülye aki hagyja, de büszkén vállalom, hülye voltam, vagy csak úgy hívjuk ezt mai nyelven: szerelmes. Undorító világ ez, de többet nem ránt magával, mert Én kiértem az erdőből, és megérintett a napfény, amit most úgy élek meg, mint a reményt. A remény, hogy boldog leszek, a remény, hogy valaki tisztelni tud, a remény, hogy őszintén néznek rám, őszintén ölelnek majd, őszintén szeretnek. Tanulság az van dögivel, de a legfontosabb talán az, hogy bárhogy fáj az igazság, annál semmi sem rosszabb, mikor elhallgatják azt, vagy mi több, körítenek, mert gyávák, és félnek önmaguktól is. Ahogy utoljára mentem az erdőben, a kitaposott úton, a megszokott ösvényemen szorítottam a kezemben valamit. Aznap még könnyes volt a szemem. Görcsösen ragaszkodtam hozzá. Ez az emlék és a ragaszkodás volt. Az emléket - abból is csak a jókat - eltettem egy dobozba, a ragaszkodást és a többi öntörvényű, mardosó érzést pedig elengedtem, eldobtam és hagytam, hogy vigye a szél messzire. Szabaddá váltam. Mély levegőt vettem, és most már bátran kezdhetek egy új utat járni, ami még eleinte göröngyös lesz és ijesztő, de majd az új, szép pillanatok, tapasztalatok segítenek abban, hogy ne féljek. Ha most valaki megkérdezné tőlem 'Hogy vagy?', azt felelném 'Jól és egyre jobban. Azt hiszem megtaláltam a helyem, ahol / akikkel /Akivel boldog vagyok, leszek... lehetek. Persze vannak hullámvölgyek, de hol nincsenek... Összességében, most jó nekem. És mindezt úgy, hogy nem adtam fel önmagamból semmit. Maradtam az aki voltam, az a bóhókás, érzékeny, vidám leányzó, talán erre vagyok a legbüszkébb, mert mások erre képtelenek. Ma reggel tükörbe néztem, és mást láttam mint eddig. Egy lányt, akinek a tekintetében ott ül minden kis apró reménysugár. Egy lányt, akinek végre nem volt könnyes a szeme. Mosolygott rám, a kezét nyújtotta, és én vele tartok... mert annál ami volt, csak jobb jöhet!

Van úgy, hogy azt hiszed, 
Nem kellesz senkinek
Egyedül vagy a világon. 
Gondolj arra, hogy vár még rád,
Ezer csoda amit nem láttál, 
S ezer ország nyitja rád kapuját.

Nézz a tükörbe,
Lásd, amit látnod kell,
És higgy abban, amiben hinned kell,
És tedd meg, amit te magadtól elvársz. 
Az úr veled van,ő vigyáz rád.

Millió ember arra vár, 
Úgy nézz rá, mint jóbarát
S igaz ember.
Nem hamis szívű báb.
A világ még sok titkot rejt, 
De ne ítélj el soha más embert,
Amíg nem tudod, hogy ki vagy és mennyit érsz. 

Azt Mondják Hogy Pozitívan Éljek
De Nem Rezeg Bennem Már Semmi Sem
Azt Mondják Hogy Pozitívan Éljek
De Nem Rezeg Bennem Már Semmi Sem

Lekéstem A Gépemet Nem Megyek
Nem Megyek Én Már Haza
Lekéstem A Gépemet Nem Megyek

'Itt van az ősz, itt van újra'

'Minden egyes nap ugyanúgy cselekedett. Ugyanazok a mozdulatok, ugyanazok az érzések. [...]'

Méltón búcsúztatta a nyár utolsó napját, de nagyon fájt neki elengedni. Amúgy sem jó a búcsúzkodásban, sőt, kifejezetten béna benne. Utálja. Talán ez az egyetlen olyan dolog, amiben kivétel nélkül mindig kudarcot vall. Nem tudja kezelni. 'Vigyázz magadra!', így búcsúzott tőle. Aztán egész délután az ablakban kuksolt. Élvezte, ahogy az utolsó napsugarak simogatják az arcát. Behunyta a szemét és így emlékezett a napra, ami olyan fontossá vált az életében. A szívébe égett. Sötétedésig ült ott, még mindig egy álom részeként élte meg. Aznap félt elaludni. Sokáig fenn volt. Tudta, hogyha majd felébred, minden megváltozik. Minden erőfeszítés ellenére az álmosság legyőzte, és bizony, másnap aztán úgy esett kinn az eső, mintha gyászolt volna az ég. Hideg volt és sötét. Már nem sütött be a Nap, helyette azonban apró esőcseppek sorakoztak szép sorban az ablakon. Mostmár tudta, elszökött a nyár, és vele együtt minden. Már nem része a jelennek, már ez is a múlt részévé vált. Vége az álomvilágnak, hello valóság, hello ősz. Üzenem: 'Tavasszal majd újra élek, addig meg hagyjatok.'

[...] Mindennap ugyanúgy cselekedett. Ugyanazok a mozdulatok, ugyanazok az érzések. A semmi, az üresség. Próbált ráébredni, mi hiányzik az életéből. Minden reggel a csend ébreszti. Első dolga, hogy a telefonjára néz, semmi. Ugyanaz a monoton rendszer. Megmossa az arcát, a tükörbe néz. Két nyúzott szempár tekint vissza rá. 'Jaj, már megint te? Ma sem csillogsz? Naa, csak egy kicsit, mosolyogj, csak egyszer, úgy várom.' A haját feltűzi kontyba, és a konyhába megy reggeliért. Lábujjhegyen, túl hideg a kő. Tele tölti a poharát, és kinéz ablakon, miközben kortyolgat. Ma is gondterhelt az ég, minden olyan szürke és ijesztő. Folytatja útját, benéz minden egyes szobába, de senki sincs otthon. Ma is egyedül van. Miután megállapítja, hogy újabb értelmetlen nappal néz szembe, mindenféle bűntudat nélkül vissza bújik az ágyába. Magára húzza a takarót, úgy talán senki sem láthatja. Azt sem látják, ha épp könnyes a szeme, azt sem, ha mosolyog. A takaró a biztonság, általa láthatatlanná válik. Ezt még a kórházban tervelte ki, a műtét előtt. Annyira megijedt, mikor jöttek érte, hogy bebújt a takaró alá, hogy ne lássák. Azóta ebben a hitben él, pedig már akkor is kudarcot vallott. Mindenesetre aranyos gondolatnak tűnt. Képes úgy maradni órákig, még ha fogy is a levegő. Aztán hirtelen eszébe jut, hogy mit szól majd az édesanyja, ha így látja. Takaró alatt... délután. Csak miatta, kizárólag anyukájáért mászik ki az imádott ágyból és megpróbálja összeszedni magát. Felöltözik, megigazítja a haját, szembenéz a tükörképével. Szemeznek egy 5 percig, de aztán magára hagyja. Leül az íróasztalához és nekilát a kötelességeinek. Tanul, addig is leköti magát. Szinte ez már kényszer cselekvéssé válik. Néha aztán rajzolgat a papír szélére, meghallgat 1-1 számot, de mindig folytatja. Beesteledik, és még mindig ott ül. El nem mozdul onnan. Megkérdezik tőle a szülei: Mi újság ma? Mire a válasz mindig: Semmi. Jól vagyok. Kérdés megint: Iskola? Mire jön a válasz: Nem tudom. Nem mentem.
Este aztán ahogy leteszi a párnára a fejét, és készül az elalvásra, elhatározza, hogy a holnap majd más lesz. Hiszen megígérte magának is, és másoknak is, hogy összeszedi magát. Mégegyszer átgondolja, mitől is olyan üres az élete, mi az ami annyira nagyon hiányzik belőle... Míg nem ráébred. Hát persze...! Te.

u.i.: Ígérem azoknak, akik szívem nagyobbik részét kibérelték maguknak és aggódnak értem, hogy holnap (mostmár ma) iskolába megyek, és összekapom magam. Nem hagyom, hogy az érzés elhatalmosodjon rajtam.

Everyday, it will rain

Hűha

úristen de nehéz most szavakba foglalni az érzéseket, amik kavarognak bennem, össze-vissza csapkodnak, mint a tenger hullámai. igen, talán a lelkem olyan mint egy tenger. amely most megunta álló helyzetét, és kilépne medréből. gondolhatjátok, ez a csaj bekattant, őrült, miket irogat itt?! de higyjetek nekem, nem olyan egyszerű ezzel megbírkózni most. szavakba foglalni azt, amit talán nem is lehet... nagyon változó a hangulatom. egyik pillanatban még őszintén, önfeledten nevetek, fogkrémreklámmosollyal, másikban már a könnyeimmel kűzködöm. kergetem az emlékképeket, mintha pillangót szeretnék fogni. fogócskát játszunk. valahogy mindig ő nyer, elkap egy pillanatnyi emlékezés erejéig, majd tovább enged. nem mondom, hogy nem jó néha csak úgy vissza gondolni a múltra, mosolyt csal az arcomra, de a fájó pontok túlságosan is megölik az ember lelkét. álmodozok, jah, ki nem? próbálom elképzelni milyen lehet... de túl szürreális minden kép, amit magam elé vetítek. nem tudom minek tudható be ez a folytonos gondolkodás, elmélkedés, de beleélem magam, talán túlságosan is.
belecsöppentem valami újba, és talán ez lehet itt a gond. nem bírom feldolgozni a sok élményt, pillanatokat, amik boldoggá tesznek. köszönöm! :) méééég! :) új barátok, új ismerősök, vagy régi ismerősök, teljesen más szemszögből... érdekes dolog a sors keze. már megint ezek a fránya változások. már megint távol vannak a barátaim. :( sokat vagyok egyedül, néha jó is. úgy érzem, olyankor a világ rohan, és én nem bírom felvenni ezt az őrült tempót. még csak annyit sem mond: bú. félelmetesnek tűnik most minden, ijesztő. ijesztő a jó, érti ezt valaki? úgy érzem elveszek. bár oda állhatnék elétek, és mondhatnám: tessék. érints meg. legyél kicsit én. bújj a bőrömbe. éldd át, érezd. na? milyen?